Ki volt Imo?

A japán makákók tanulási képességéről a japán kutatók több csapat megfigyelése során is meglepő tapasztalatokat gyűjtöttek. Az egyik csoport az ország északi, télen hóval borított hegyvidékén él. Ezek a majmok egyszer az erdő egy addig ismeretlen részére is átmerészkedtek, ahol vulkanikus melegvizű forrásokra bukkantak. Néhányan kipróbálták a vizet, élvezték a meleg fürdőt, és a szokás hamar az egész csapatban elterjedt: azóta télen valamennyien fürdenek. A felfedezéshez szükséges kíváncsiság és az a rugalmasság, amellyel az újdonságot beépítették a mindennapjaikba, jól mutatja, mennyire nyitottak ezek az állatok az újra.

Még különösebb dolgokat figyeltek meg egy másik csapatnál, amely Koshimán, egy Kyushu partjai közelében fekvő apró szigeten él. A szigetet erős árapály-áramlatú, keskeny tengerszoros választja el a szárazföldtől, így az itt élő majmok szinte elzártan élnek. 1952-ben japán főemlőskutatók, köztük Kinji Imanishi, Masao Kawai és Shunzō Kawamura kezdték tanulmányozni a mindössze húszfős csoportot. Az állatok eleinte vadak és bizalmatlanok voltak, ezért a kutatók édesburgonyát szórtak ki nekik, hogy előcsalogassák őket. Egy évvel később egy fiatal nőstény, akit a kutatók Imónak neveztek el, a szokásos homokos, földes gumót ezúttal nem ette meg rögtön: elvitte egy pocsolyához, a vízbe mártotta, és a kezével ledörzsölte róla a szennyeződést. Hogy ez tudatos gondolkodás eredménye volt-e, nem lehet tudni, az viszont biztos, hogy az első próbálkozás után rendszeresen így tett.

A fogást előbb egy játszótársa, majd az anyja leste el tőle, és a szokás utánzással terjedt tovább a csapatban. A kutatók tíz évig, 1962-ig követték a folyamatot. Az első években, 1958-ig, az egy–két és fél éves kölykök tanultak a legkönnyebben, idősebb korban egyre kevésbé, és az idősebbek tőlük lesték el az újdonságot. A négy évnél idősebb hímek egyáltalán nem vették át a szokást, a nőstények közül viszont néhány idősebb is megtanulta. Masao Kawai ezt azzal magyarázta, hogy a felnőtt hímek a csoporton belüli helyük miatt alig érintkeznek a fiatalokkal és a nőstényekkel, így kevesebb alkalmuk van ellesni egy új fogást. 1959-től a helyzet megváltozott: az ekkor született kölykök már egészen kicsi koruktól látták szüleiket burgonyát mosni, ezért szinte kivétel nélkül megtanulták. Egyesek idővel a pocsolyák édesvize helyett a tengerben mosták meg a burgonyát, talán mert ízlett nekik a sós íz.

Imo később újabb ötlettel állt elő. A kutatók hántolatlan rizst is szórtak a partra, és beletaposták a homokba, abban a reményben, hogy a majmok sokáig szedegetik majd a szemeket, így bőven lesz idő megfigyelni őket. Imo azonban egy marék homokos rizzsel a vízhez ment, és beleszórta. A homok lesüllyedt, a rizsszemek pedig a víz tetején úsztak, ahonnan könnyedén kimerhette őket. Ez a módszer is gyorsan elterjedt, és hamarosan mindenki így gyűjtötte a rizst.

Amikor egy közösség tagjai egymástól tanulnak, és a megszerzett tudás közös szokássá válik, az már a kultúra kezdete. Ezt a szót többnyire csak az emberi társadalmakra használjuk, Koshimán azonban a jelenség egyszerű, korai formáját láthatjuk megszületni.

Az etetésnek volt még egy következménye. Ezek a szívós, harcias kis állatok erős fogaikat gondolkodás nélkül egymás ellen is bevetik, az emberektől viszont mára egyáltalán nem félnek, sőt, ha valaki édesburgonyás zsákkal érkezik, megpróbálnak lopni belőle. Mivel egyenként kiosztani a gumókat nem volna célszerű, a kutatók egyszerűen kiborítják a zsákot a partra, és hátrébb húzódnak. A majmok rárohannak a kupacra: egy gumót a kezükbe kapnak, egy másikat a szájukba tömnek, és három lábon bicegve elszaladnak. Néhányan azonban ügyesebbek: egyszerre több gumót szorítanak mindkét karjukkal a mellkasukhoz, és két lábon, felegyenesedve futnak el a part mentén egy biztonságos helyre, a sziklák közé.

David Attenborough: Élet a Földön című könyve nyomán

1. 1952

   Kutatók kezdik megfigyelni a koshimai makákókat, és édesburgonyával csalogatják elő őket.

2. 1953

   Imo a vízben megmossa a homokos gumót. Ez a felfedezés pillanata.

3. A következő évek

   Egy társa, majd az anyja is átveszi a szokást, végül szinte az egész csapat.

4. Később

   Imo a homokos rizst vízbe szórja, és a felszínen úszó szemeket szedi össze. Ez a fogás is közkincs lesz.

A kutatók számára Imo az élő bizonyítéka lett annak, hogy az állatok is tanulnak egymástól, és továbbadják a megszerzett tudást. Ez pedig nem más, mint a kultúra csírája.